MEGHÍVÓ

A Szentendrei Honvéd Kulturális Egyesület és a Helyőrségi Klub meghívására ötödik alkalommal mutatkozom be kamara-tárlatommal szülővárosom közönsége előtt. A megtisztelő érdeklődés, amelyet az eddig rendezett kiállításaim a szentendreiek körében kiváltottak, bátorított fel arra, hogy újabb munkáimból készült válogatásom tárjam az érdeklődők elé.

Szeretettel várom 2011. október 18-án, a Helyőrségi Művelődési Otthonba (HEMO, Szentendre Dózsa György út 8.), délután 6 órakor, az első emeleti rendezvény teremben nyíló megnyitóra!

Szakítva a szokványos kiállítás-megnyitó formával, dr. Török Katalin helytörténész, művészeti íróval együtt, vetítéssel egybekötött kis lokálpatrióta programot kínálunk az érdeklődőknek, régi szentendrei fényképeket vetítünk „Katonák és történetek a régi Szentendrén” címmel. A fényképekből ízelítőt kaphat ha a HÉV aluljáróban körbe néz, mert az itt látható fotók többségét én bocsátottam a dekoratőrök rendelkezésére.

Szeretettel várjuk!

Bio-építkezés

Érdekes beruházás, bio-építkezés helyszíne a szentendrei Sziget utca környéke. A harmincas években botrányos körülmények között lemondatott Starzsinzsky László szentendrei polgármester, akit sikkasztással vádoltak meg, villája és kertje volt a terület. Itt később, a hetvenes években épült fel a vízügyi számítóközpont és kiállítás, és itt működik 1990 óta a REC, a Közép- és Kelet-Európai Regionális Környezetvédelmi Központ, ahol a dolog történik. A REC éltre hívója az Európai Unió, az Amerikai Egyesült Államok Kormánya és a Magyar Kormány közösen, akik azzal a céllal termették meg, hogy támogassa a különböző környezetvédelemben érdekelt és abban szerepet játszó csoportokat, elősegítse együttműködésüket és a polgári társadalom fejlődését, részt vegyen a térség környezeti problémáinak feltárásában és megoldásában. Mai fő támogatói az Európai Bizottság, az USA, valamint Japán, Dánia, Hollandia, Nagy-Britannia, Kanada, Finnország, Németország, Olaszország, Norvégia kormányai, illetve számos nemzetközi szervezet (pl.: UNDP, GEF) és magán-alapítvány. Nos itt van, pontosabban volt az a központi kiállítási épületet, konferencia terem ahol átadták az előző rendszer díszpolgári címeit 1975 decemberében az elsőket, többek között Barcsay Jenőnek és Czóbel Bélának, s amely most környezetbarát épületté újul, úgynevezett nullemissziós működtetésű épületté alakítják át. Miként a központ előtt a táblán olvasható, tervezője Kruppa Gábor és Federico Butera és kivitelezője az Unikulcs Kft. Az átalakítás befejezésének határideje 2008. májusa. S arról is hallani, hogy ezek után megkezdődik a hatalmas kert, nyilvános bio-parkká való átlakítása, remélhetőleg midannyiunk örömére.

Sanyika 50 éves

Bizonyosan az a firenzei, aki kenyérérét a boltba megy és áthalad az Arno felett vezető hídon, a híres Ponte Vecchión, nem gondol Boundelmonte meggyilkolására, és nem dúdolja magában Lauretta csodálatos „O mio babbino caro” kezdetű áriáját Puccini Gianni Schicchijéből. Hasonlatosak lehetünk mi is hozzá, mert hamarább látjuk meg távoli táj egzotikus szépségét, mint a szomszédos Kőhegyét. De így vagyunk a közöttünk élő emberekkel is. Persze lehet az is, hogy ez azért van így, mert Szentendrén sok az egy négyzetméterre jutó művészek, híres emberek száma. Ettől lehet, kollektív farkasvakságunk is, mert naponta látjuk őket, találkozunk, beszélünk velük.

A minap, ötvenedik születésnapja alkalmából a Magyar Rádió Márványtermében hangversenyt adott kvartettjével Horányi Sándor jazz muzsikus, gitár művész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékének adjunktusa. Magyarán szólva Horányisanyika, akire sehogy sem illik már e kicsinyítő képzős megszólítás.

Pedig amikor még a vízművekénél Zámbóöcsivel párban arra vigyázatunk, hogy a szamárhegyi tárolómedencében ne legyen 190 centiméternél magasabb a vízállás, és ne folyjon patakként a Dézsma utcában a túltöltött medence vize, Sanyika még éppen csak barátkozott a gitárral. Az egyik fiatal fiú volt abból a társaságból, akik Öcsi szabadnapjain nagy csapatban próbáltak előbb Öcsiék szamárhegyi házában, később Sanyikáéknál is, a valamikor volt szentendrei Apolló mozi náluk tárolt öreg zongoráját is bevonva az örömzenélésbe.

- Kísérletező, úgynevezett (akkor mi is így neveztük) experimentális zenét játszottunk akkor a magunk módján, különböző hangszerek kavalkádjával. Volt aki furulyázott, más cserépdobon ütötte ritmust és olyan is akadt, aki szaxofonozott, no és természetesen, zongorán és gitárokon is szólt a zene. A házi muzsikálás szokása azóta is megmaradt, bár a csapat tagjai azóta sokszor cserélődtek. Vannak akik mára abbahagyták a zenélést, másokból profi zenész lett és már saját zenekarukkal játszanak, vagy mint Johny, aki már egy másik térfélen játszik, de újak is jöttek.

Ekkortájt a Vasutas Zeneiskolába jártam. Heti egy alkalommal tanultam gitározni Babos Gyulánál. Mígnem, amikor épp végeztem az Ibl Miklós Építőipari Műszaki Főiskolán Babos megkérdezte, hogy nem akarok-e konzira menni. Én meg azt gondoltam, ha a mester úgy látja, hogy nekem érdemes felvételiznem, hát hajrá, megpróbálom. Elsőre felvettek. Egyébként eddigi zenész karrieremre jellemző ez a momentum, mert vagy meghívtak valahová zenélni, vagy felajánlották a lehetőséget. Mostanában tanulom csak, hogy ma már ez kevés, portfólió is kell, ebben a mai világban aktívan szükséges magát menedzselni az embernek.

Hogyan jutottál előbbre, mi volt az a momentum amióta jazz- muzsikusnak számítod magad?

Második év végi zárókoncert után odajött hozzám Berki Tamás és meghívott zenekarába. Amin nagyon meglepődtem, de örültem is, mert Berki akkor már országosan ismert név, jazz énekes volt. Ekkor lettem hivatásos, úgynevezett, akkor így nevezték, „ORI engedélyes” jazz zenész.
Bár ez nem jelentett sokat, anyagilag talán csak annyit, hogy éjszakánként -mivel kocsim még nem volt- eltaxiztam gázsim arra, hogy hazajussak Szentendrére. Egyébként is a magyar jazz-zenészek még ma sem, a világhírűek, Kossuth díjasok sem keresnek valami fényesen. De a Berkivel eltöltött két év megerősítette bennem azt, hogy nekem itt dolog van, a zene lesz a hivatásom, elfoglaltságom és a tennivalóm jövőben.

Ezek szerint neked nem kellett végigjárnod a muzsikus szakma grádicsait, kemény tanulóéveit?

Részben igaz ez az állítás, bár én azt két évet amit Katona Klári kísérő zenekarában töltöttem annak tartom. Jó szívvel emlékezem vissza Fogarasi Jánosra, akitől megtanulhattam mit is jelent a zenészség, mint magtartásforma. Különösen egy Szovjetunióbeli két hónapos turnén. Elsajátíthattam a zenészség ábécéjét. Azt, hogy nem szabad öt percet sem késni, a zenész lételeme, mint játékban is, a pontosság, hogy hangszeredről, mint jó szerszámról gondoskodnod kell. Mert mit tehettem volna az akkori Szovjetunióban, ha nincs nálam tartalék húr, lehet, hogy nem kaptam volna sehol, míg haza nem érek.

Ezek után Pege Aladár kvartettjében játszottál tizennégy évig. Hogyan kezdődött, és hogyan bírtad ennyi ideig vele, hisz rajtad kívül a kvartett felállása szinte álladóan cserélődött, de te kitartottál mellette végig ?

Éppen a Lídóban játszottam valamilyen összeállításban, amikor egy közös ismerősünk mondta, hogy itt van Pege, meghallgatni jött és szeretne beszélni velem. Leültünk a játék után és felkérésére igent mondtam. Pegéről annyit, hogy mint minden nagy művész ő is összetett személyiség volt. Tudott nagyon kedves és goromba is, lenni, de én jól kijöttem vele. Neki is köszönhetem, hogy végig turnéztam egész Európát Finnországtól, Törökországig, vagy, hogy felléphettem a híres Nürnbergi Jazz Fesztiválon. De játszottunk együtt az Erkel színházban Mc Coy Tyner Jazz Band előzenekarjaként, amely nagyon felemelő volt. Sokat tanulhattam tőle. Egy szempontból egyszerű dolgom volt mellette, nekem nem kellett a koncertek szervezésével, anyagi és hasonló ügyekkel foglalkoznom, a dolgom a zene volt, azt kellett jó csinálni.

Tényleg, mi lett közben a régi barátokkal, ekkortájt volt az AE Bizottsággal Együttes fénykora, mi lett a szentendrei zenélésekkel?

Míg a konzira jártam addig is tartottam a kapcsolatot Öcsiékkel. Ez volt a „Bizottság korszak”. Bár értettem mit akarnak, sőt játszottam is velük időnként. Emlékszem debreceni, miskolci fellépésre, de az az igazság, szakmailag a „bizottság stílusú munkát”akkor nem tudtam jól kezelni. Nem sikerült önmagam számára megoldanom az átjárást a Bizottság Együttes szabad, időnként szertelen és az iskolának a zenész mesterség szabályait komolyan vevő kétfajta zenei felfogása között. Hittem, hogy amit az AE Bizottság Együttes csinál, jó, mégsem tudtam a tanult nyelvvel összepárosítani.

Hogyan alakult Öcsiékkel való együttműködésed a Bizottság Együttes feloszlása után?

Először csak a szokásos önszórakoztatásra játszottunk együtt. Ebből lett később az ef Zámbó Happy Dead Band. Zenei életemet azóta is ez a komplementerség jellemzi. Egyik fajta kihívás volt a Pegével való zenélés, és Öcsiékkel egy másik fajta, a szabadság megélése. Most már tudom, számomra ez a kettősség kell ahhoz, hogy zeneileg teljesnek érezzem magam. Ez a két zenei világ együtt, a teljes önmegvalósítás.


Hogyan illik ebbe képbe a tanítás, mert tudtommal tanítasz a pomázi Teleky Vattay Művészeti Iskola Jazz Tanszakán és adjunktus vagy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékén.

Huszonöt éve tanítok már. Gonda rektor úr 1990-ben hívott meg, az akkor még főiskolára tanítani. Babos Gyula mellett vagyok adjunktus. Ha presztízs odalát kérdezed, azt mondom jó dolog, de nem ezért csinálom. Sokkal inkább azért, mert jó egyemen tanítani, hiszen olyan fiatalok járnak oda, akik komolyan készülnek a zenész pályára, és tehetségesek is. Mi abban tudunk számukra segítséget nyújtani, hogy megtanulják a mesterséget. Azt, hogy milyen művészekké válnak, már rajtuk, tehetségükön, szorgalmukon és szerencséjükön is múlik.

Régebben amikor találkoztunk számtalanszor előfordult, hogy lemezfelvételre indultál vagy éppen a stúdióból jöttél. Tényleg, szeretsz stúdióban dolgozni, most hogy vagy ezzel?

Lemezt készíteni, stúdióban dolgozni, jó dolog. Emlékszem, 1983-ban volt az első ilyen munkám, amikor egy Cseh Tamás és Másik János felvételt készítettünk. Azóta persze sokszor voltam ilyen munkán. A zenész azért szeret, különösen a jazz zenész azért szeret stúdióban dolgozni, mert a technika lehetőséget ad javítani, arra, hogy visszahallgassa és újra játssza azt, amit élőben, a koncerten nem tehet meg. Sőt arra is lehetőség van, hogy szólódat, saját kíséreteddel add elő.

Együttesünk a For Tunes Quartett éppen a napokban fejezte be új lemezünk stúdió munkáit. Kollmann Gábor szaxofonossal, Lutz János bőgőssel, Sramkó János dobossal dolgoztunk együtt. Öt szerzeményem hallható majd ezen a lemezen. Amelynek utó- és a promóciós munkálatai reményeim szerint tavaszra befejeződnek és a lemez a boltokban lesz.

Köztudott, hogy családos vagy, két nagy lányod már felnőtt hölgy. Hogyan tudtad összeegyeztetni a zenélést és a családi tennivalókat.

Anna, a feleségem, már zenészként ismert meg. Elfogadta, hogy én éjjel jövök haza, hogy legtöbbször délelőtt tudok csak otthon lenni, így segíteni is. Anna nagyobbik lányom már egyetemista, bölcsésznek tanul. A kisebbik Kata, gimibe jár. Míg kicsik voltak elfogadták, hogy papájuknak ez a hivatása és este csak ritkán tud velük lenni. Amikor volt szabadidőm és együtt voltunk, próbáltam tartalmassá, intenzívvé tenni az együttlétünket.
Annyiban követték az apai hivatást, hogy mindketten tanultak zongorázni, Kata ma is folytatja. Ha van szabadidőm és igénylik, és hála Istennek még igen, sokat vagyunk együtt. Ha jelentősebb vagy a közelben koncertem van, ott vannak, ők kedves házi kritikusaim.

November 3-án nagyszabású koncerttel emlékeztek Pege Aladárra halálának évfordulóján. Tizennyolc magyar kiválóság, jazz zenész adott koncertet a Zeneakadémián. Természetesen közöttük ott volt Horányi Sándor is.

Az a firenzei, aki amikor kenyérérét a boltba megy és áthalad az Arno felett vezető hídon, a híres Ponte Vecchión, nem dúdolja magában Lauretta csodálatos „O mio babbino caro” kezdetű áriáját, Puccini Gianni Schicchijéből. Bizonyos, hogy Szentendrén sok az négyzetméterre jutó művészek, híres emberek száma. Mégis jó lenne kigyógyulnunk kollektív farkasvakságunkból már csak azért is, mert hisz naponta látjuk őket, találkozunk, beszélünk velük. Hisz ők teszik ezt város azzá ami, híressé, a művészetek városává.

Kinyitották a határt

A napokban, nagy csinnadrattával kinyitották a határt Bécs felé, leszedték a sorompókat. Tűzijáték és fúvószenekar, miniszterelnöki találkozó volt, szóval minden szükséges kellék az ünnephez. Csupán egy dolog hiányzott, a lelkesedés, hogy végre Európához csatlakozhattunk. De az bizony nagyon hiányzott, mindkét oldalon. Erről egy régi Krúdy novella jutott az eszembe. Amelyben a magyar író arról mesél, hogy „A bécsi utazás körülményes eljárás volt. Senki se ment önszántából Bécsbe, legfeljebb nemrégen Ocskay, aki a vérrel és korommal felírta a város falára, hogy ott járt. A jelentősebb magyarok pecsétes levéllel, idéző írással járultak az udvari kancelláriához, az ügyes-bajos emberek egy szekérderéknyi poros írást hoztak magukkal.”
Most meg, hogy Schengeni szerződés életbe lépett és nem lehet határ a két ország között, egyes Bécs környéki települések bejáratához kiírják, hogy „Magyaroknak tilos a belépés!”
Hát bíz ez nem túl udvarias fogadtatás ez a sógorok részéről. Pedig mint Krúdy említett dolgozatában lentebb írja: „Beláthatatlan földek jogos örökösének képzelte magát minden elszegényedett nemesember. A király elvette valamiért a birtokot, nótába fogták az ősapát, a király adja vissza a családi vagyont. A kurucok, hajdúk, szabadságharcosok többnyire megfosztattak javaiktól. Osztrák generálisok, jöttmentek birtokolták a földeket, amelyek az első hódításból valók voltak. A birtokáról elűzött család tovább élt, reménykedett, pörölt, kérvényezett... Ha nemzeti múltunkat figyelemmel nézzük, nem is csodálható, hogy a pörösködés szenvedély lett hazánkban. És a pör többnyire Bécsben végződött, a császárnál, ahová végső elkeseredésében, reménységében, szegre akasztva nemzeti meggyőződését, ősei hitvallását, elindult az ügyes-bajos magyar.”
Úgy látszik az udvariatlanság nem mai keletű osztrákéknál, ha magyarokról van szó. Pedig hagytunk még nyelvükben is emléket a közös múltból, Imre néhány olyan szó, amely bécsi nyelvjárásban fellelhető és a magyarból származott át:
Badschi ’bácsi’, Bagántsch ’bakancs’, Bagáuna ’bakonyi disznó’, Balatschinkn ’palacsinta’, Bandúa ’pandúr’ (történetileg pontatlan etimológiával), Báprika-Jantschi (l. alább), Bauarngolasch ’parasztgulyás’, Bogátschn ’pogácsa’, Deschek ’tessék’, Dęwredsina ’debreceni (páros)’, Dolobotsch ’talpas’, ’gyalog katona’ (pontatlan etimológia), Dschacko ’csákó’, Dschadasch ’csárdás’, Dschiari-dschári ’csiri-csári’, Dschinákl ’csónak’, Dschuari-muari ’csúri-muri’, Gatihosn ’gatya’, Golasch ’gulyás’ és származékai: Golaschfleisch ’gulyáshús’, GolaschgodsYcka ’gulyástemető; kövér ember, pocakos’, Golaschhittn ’gulyásbódé’, a gulyás utcai árusítóhelye, Golaschkhanón ’gulyáságyú’, Golaschreindl ’gulyásfőző edény’ (bogrács, kondér); ’kis karimájú férfikalap’, GolaschsYfd ’gulyáslé (szaft)’; Hárdeks ’ördög’ (szitokszó), Husá ’huszár’ (téves magyarázattal), származékai: husárisch ’huszármódra’, Husárln ’hármasban játszott tarokk’, Janschdi ’Jancsi’, Joschi ’Józsi’, ’rövid férfikabát’, Khurútss ’kuruc’, Kutschn, Gutschn ’kocsi’ és származékai; Maschekseite ’másik oldal’, Mischko ’Miska’, ’borfiú’, Mulatschak ’mulatság’ (l. fönt), Rampasch ’rámpás’, Rawawuaschd ’Raaber Wurst’, ’győri kolbász’, Rowisch ’rovás’. Hiányzik a Langosch ’lángos’, a Letscho lecsó.
Nos így vagyunk mi ezekkel a gazdagabb szomszédokkal. Úgy látszik 1956-ban letudtak minden rokonszenvet, szolidaritást irányunkba- akkor lélekemelő önzetlenül és tisztességesen viselkedtek- és már csak a gorenje turisták szemetére, a magyar kisebbségiek lomtalanításkor megjelenő csapataira emlékeznek. Nincs bennük megértés a soproni fogorvosi kezelés, az olcsó bevásárlások, a számukra filléres balatoni nyaralások miatt sem, féltik jólétüket és nyugalmukat tőlünk. Nem tudom ez a történelmi tapasztalatuk miatt van-e vagy csak kötelező bizalmatlanságuk a keleti barbárok iránt.

Pedig a régmúltból való csúfolódó kifejezés ránk magyarokra jóval kevesebb, enyhébb, de jellemző kifejezés utal. Ilyen a Mulatschak ’mulatság’, ’ausgelassene Unterhaltung’, ’szilaj, féktelen (edénytöréssel járó) dáridó’, a Dolabodsch, Tolpatsch ’Tölpel’, ’ungeschickter Mensch’, ’ügyetlen ember’ jelentésű szót is magyar eredetűnek tekinti a szótár.

Krúdy szerint nekünk sem voltak szép emlékeink a tizenkilencedig századi Bécsből:

„Hozott-e valaki eredményt haza Bécsből a pörösködők közül? A legtöbb sohasem juthatott a császár elébe. A régi érempénzekről ismert császárokat életükben majdnem oly gondosan őrizték tanácsosaik és szolgáik, mint halálukban a kapucinusok. A parókás császárok a legtöbbet akkor tudtak Magyarországról, mikor Ocskay gyújtogatott az elővárosban. A jó királynő, Mária Terézia, gazdasszonyos jósággal meghallgatta a fekete gatyájú pórokat, de az öklelő bajuszú, keserves magyarokat ő sem engedte színe elébe. Testvériségről, atyafiságról, csókolózó szeretetről szó lehet a fehér asztalnál, de az ügyes-bajos magyarok a hódolás után is az országúti fogadóban üldögélhetnek, ha igazukat Bécsbe mentek keresni.”

Szentendrei bringa

Amikor autó még csak mutatóban volt a városban, a szentendreiek többsége kerékpáron közlekedett. Az úttesten, mint valami ősi gregórián ének hangjegyei, szabálytalan távolságra elpottyantott lócitromok különös ritmusú régi titkos bizánci dallamot rajzoltak a kövezetre. Közepén kékesszürke patakocskaként folydogált a szennyvíz, amely a kilottyantás helyén széles tócsát, a mélyedésekben apró tavakat rajzolt, és mint a távoli műholdról a földi tájat nézőnek, az Amazonas ember nem járta forrásvidékét idézte fel. Szentendrén ekkor még lassabban járt az óra is.

Neccelt cekkereiket kormányra akasztva, kosarukat csomagtartóra erősítve, tarka kendős, fura szláv nyelvet beszélő asszonyok tekertek. A gyárakból hazafelé tartva, barna aktatáskájukat és a normaemeléstől bosszantó rosszkedvüket maguk előtt egyensúlyozva férfiak karikáztak hazafelé, megszokott kocsmájuk előtt megpihentetve bringájukat.

Bicikli vázára kötözött vízcső és menetvágó, súlyos szerszámostáska, a kerékpár tulajdonosa vízvezetékszerelő. Társa, a villamos-szaki dróttekercseivel aggatta tele kormányát, és mellé, mint egy nagy és sötét schlusspoent, ormótlan fekete villanyórát lógatott, s az egyik óvatlan pillanatban bringájára drótozott ónbevonatú fényes bergmanncsövein megcsillant a nap is. Zsákkal a vázon, kerékpárját oldalra billentve tolta biciklijét, zsebkendőnyi födjének büszke birtokosa, a sorompóőr. A Kocsigyár felől érkezett, a kiutalt fűrészpor szállítója, hatalmas hasáb alakú csomagba varrta olcsó potékáját. A csomagtartón egymásra rakott rekeszekben, a hátsó kerék főlötti krenszliben cseresznye és eper jutott el így a rothadó zöldségtől különös-szagú felvásárló telepre.

Békebeli Csepeleken, második világháborús német, piros gumis szovjet kerékpárokon és görbekormányos csehszlovák veresenybringákon karikáztak. A többségnek azonban ügyeskezű kolléga építette rozsdás-fekete márkanélküli strapabíró kerékpárja volt. Fajtája szerint hibrid, amelynek máshonnan származott a váza, kereke, kormánya, lánca, pedálja. Ajándékozással, cserével szerezte be, vagy az ócskavastelepen gyüjötte részegységeit készítője. A hiányzó kisebb alkatrészeket pedig Puppán bácsinál az „ itt minden kapható a Singer varrógép-tűtől a Messerschmindt hengerfejtömítéséig „ szlogenéről ismert kis Dumtsa Jenő utcai üzletben vásárolta meg. Így készült az igazi szentendrei drótöszvér, a népszerű izbégi hibrid-bringa.

Biciklin ült itt szinte mindenki, ahány ember annyiféle drótszamár-stílus, sors és magatartás szerint. A nyugdíjas és fiatal, cukrász, kéményseprő, hivatalnok és a telkére kapálni induló cipész, de itt karikázott Karinthi Cini és Szeberényi Lehel is. A hetykék, mintha lovon ülnének, egyenes derékkal "lovagoltak" drótszmarukon. A versenyző lelkületűek a bicikli kormányára hajolva akkurátus ütemben tekertek. Várták, hogy melléjük érjen valaki, akivel veresenyre kelhettek. Pontosan beállított kormány, spárgával kimért nyeregmagasság, minden tekerésnél a boka és a térd óramű pontosságú együttműködése, hogy a gép jól hasznosítsa az erőt, a mérnökök bringázása. A szerelmesek, jobbra-balra kis íveket rajtzolva, finom mozdulatokkal kígyóztak, keringőztek az úton. Aki nézte őket, láthatta, boldogan veszik mellükre a tavaszi fuvallatot. Megbicsakló, egyszer jobbra, máskor balra dobva testüket, egyensúlyoztak, és váratlan oldalirányú kitérőket téve gurultak céljuk felé a sokadik nagyfröccsök barátai. Ahány embert, annyiféle stílust láttál, és mint a húsvétra újságpapírral fényesre pucolt ablaküveg oly átlátható volt ez a város.

Ákos bácsi

Dr. Horváth Ákos (Baja, 1865. ápr. 11. – Budapest, 1944. júl. 8.) Az egyik ismert szentendrei baloldali értelmiségi, ügyész, karnagy, zeneszerző, a Szentendre című lap, az 1918-ban megjelent Új kor szerkesztője, a zeneiskola alapításnak kezdeményezője. A zene egész életében végigkísérte, s amikor az értelmiségi pályára nem térhetett vissza még segítségére is volt. Ákos bácsi a Zeneakadémiát még Erkel Ferenc tanítványaként végezte el. Három évig az Operaház ösztöndíjas tagja. 1908-ban költözött Szentendrére (Munkácsy u. 1.). Amikor a városba jött, már karnagy az Óbudai Dalkoszorú munkásdalárda vezetője.
Ő az egyik alapítója társaival dr. Igantovity Miklós ügyvéddel és Piacsek Rezsővel 1912-ben a Szentendre című ellenzéki lapnak. Szellemiségére mi sem jellemzőbb, mint, hogy a lap fejlécén a következő szöveg volt olvasható: „Ára 20 fillér, munkásoknak féláron.” A lap másfél évig tudott versenytársa lenni az akkor is már privilegizált, támogatott klerikális, konzervatív Szentendre és vidéke című lapnak. Lepusán Vazullal Szociáldemokrata Párt egyik megalapítója és vezetőségi tagja, aki az Új kor pártközlöny szerkesztője és a Forradalmi Törvényszék vezetője és a Vörös Munkásdalárda karnagya.
A fehérterror idején három évre ítélik. Néhány napig itt helyben, a Weresmarthy-villa (ma Vujicsics Tihamér Zeneiskola) pincéjében együtt raboskodott Móricz Zsigmonddal. 1922-ben szabadulása után ügyvédi munkát nem végezhetett, ezért a moziban ő némafilmek zongorakísérője. Erzsébet (Rab Ráby) téri kis házukban gyerekeknek de felnőtteknek is zongoraórákat ad. 1923-ban javaslatot adott be a szentendrei képviselő-testülethez egy városi zeneiskola létesítésére. Kérelmét a képviselők nem támogatták. A Polgári kör keretében Horváth Nyolcas néven dalárdát szervez és vezényel, amelyben olyan ismert szentendreiek énekelnek mint Szatura Pista, Kerekes Pali tanító úr. Bánhegyi János és Király Pál. Az énekkar a korabeli hazafias és társadalmi ünnepségek egyik fő attrakciója és állandó szereplője. Ők énekeltek többek között 1933-ban a Kőhegyen, a Czibulka-menedékház előtt, Petőfi Sándor emléktáblájának leleplezése alkalmából. Zeneszerzéssel is foglalkozott. Mi a haza címmel Ábrányi Emil költeményére melodrámát szerzett. De legismertebb régebben a rádióban is gyakran elhangzó nótája a „Megkondult kecskeméti öreg templom...” Pályanyertes munkái: Murgács Károly: Áldja meg az Isten (versek 1942), Kalafut János: Most amikor (férfikar), Némethy Tihamér: Mintha ő dalolna (aranyérmes dal).

1958-ban utcát neveztek el róla, majd 1991-ben levették utcatábláját.

Kösd fel a gatyád Szentendre!

A hír világos, egyértelmű, a feladat adott. Most és itt eldől, érdemes volt e új önkormányzatot választani. Hogy a pofa volt e nagy, vagy valóban van spuri az új garnitúrában. Ugyanis a következő évben 93 milliárd forintnyi uniós támogatást kaphatnak a hazai városok különféle városrehabilitációs beruházásokra. A pénz nagyobbik része, 64 milliárd forint pályázatos rendszerben lesz elérhető, a pályázatokat tegnap írta ki a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (NFÜ). A fennmaradó 29 milliárd forint a megyei jogú városoké lehet, amelyek a kiemelt projektekhez hasonló módon részesülhetnek ilyen támogatásban - monda el tegnap Bajnai Gordon önkormányzati és területfejlesztési miniszter. A régiók előre eldöntötték, az egyes megyei jogú városok mekkora támogatási összeget hívhatnak majd le elvben, ám pénzt valójában csak akkor kaphatnak, ha az NFÜ feltételeinek megfelelő projektötleteket nyújtanak be. A támogatás ez esetben is kormánydöntéshez kötött.
Komplex, integrált területfejlesztési programot kell öszszeállítaniuk mind a kisebb, közepes méretű, mind a nagyobb városoknak. Az NFÜ szakértői ezt is megnézik, s csak a hosszú távon - 6-8 éves távlatban - is stabilnak, hatékonynak, kivitelezhetőnek és fenntarthatónak tűnő stratégiába illeszkedő projektekhez adnának támogatást. Elvárják a helyi közösségek, vállalkozók bevonását. Előbbiek véleményét kell kikérni a készülő stratégiáról, utóbbiakat pedig a projektek finanszírozásába kell bevonni. A cél az, hogy a városok ne pontszerűen, vagyis egy-egy épületre, parkra korlátozódva fejlődjenek, hanem komplett városrészeket tegyenek rendbe, megállítsák például egy-egy lakónegyed szlömösödését.
Az alapvetően önkormányzati kezekben lévő projektektől kétféle, viszonylag nagyarányú önrészt várnak el. Egyrészt van a klasszikus önrész: a terek, utcák felújítási költségének egy részét az önkormányzat kell hogy állja. Ebbe bevonhat magántőkét is, egyfajta PPP keretében. Emellett a költségek jelentősebb hányadát kell előteremteniük a felújításból majdan hasznot húzó helyi vállalkozóknak vagy akár a lakosságnak (például egy lakóház homlokzatának felújításakor). A magántőke aránya 30-50 százalékos kell hogy legyen, de minimum 25 százalék, a kisebb településeken is.
A legkisebbek számára egyébként nem lesz ilyen bonyolult az eljárás, nekik egyfordulós, kisebb összegekre szóló pályázatokat írnak ki. A 20-25 ezres vagy annál nagyobb városoknál várják a komplex fejlesztési elképzeléseket, amelyek az NFÜ-vel történt előzetes egyeztetés szerint sok helyen már készülnek. A projektterveket legkorábban január végén, február elején lehet benyújtani, az első döntések pedig márciusban várhatóak.