Sanyika 50 éves

Bizonyosan az a firenzei, aki kenyérérét a boltba megy és áthalad az Arno felett vezető hídon, a híres Ponte Vecchión, nem gondol Boundelmonte meggyilkolására, és nem dúdolja magában Lauretta csodálatos „O mio babbino caro” kezdetű áriáját Puccini Gianni Schicchijéből. Hasonlatosak lehetünk mi is hozzá, mert hamarább látjuk meg távoli táj egzotikus szépségét, mint a szomszédos Kőhegyét. De így vagyunk a közöttünk élő emberekkel is. Persze lehet az is, hogy ez azért van így, mert Szentendrén sok az egy négyzetméterre jutó művészek, híres emberek száma. Ettől lehet, kollektív farkasvakságunk is, mert naponta látjuk őket, találkozunk, beszélünk velük.

A minap, ötvenedik születésnapja alkalmából a Magyar Rádió Márványtermében hangversenyt adott kvartettjével Horányi Sándor jazz muzsikus, gitár művész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékének adjunktusa. Magyarán szólva Horányisanyika, akire sehogy sem illik már e kicsinyítő képzős megszólítás.

Pedig amikor még a vízművekénél Zámbóöcsivel párban arra vigyázatunk, hogy a szamárhegyi tárolómedencében ne legyen 190 centiméternél magasabb a vízállás, és ne folyjon patakként a Dézsma utcában a túltöltött medence vize, Sanyika még éppen csak barátkozott a gitárral. Az egyik fiatal fiú volt abból a társaságból, akik Öcsi szabadnapjain nagy csapatban próbáltak előbb Öcsiék szamárhegyi házában, később Sanyikáéknál is, a valamikor volt szentendrei Apolló mozi náluk tárolt öreg zongoráját is bevonva az örömzenélésbe.

- Kísérletező, úgynevezett (akkor mi is így neveztük) experimentális zenét játszottunk akkor a magunk módján, különböző hangszerek kavalkádjával. Volt aki furulyázott, más cserépdobon ütötte ritmust és olyan is akadt, aki szaxofonozott, no és természetesen, zongorán és gitárokon is szólt a zene. A házi muzsikálás szokása azóta is megmaradt, bár a csapat tagjai azóta sokszor cserélődtek. Vannak akik mára abbahagyták a zenélést, másokból profi zenész lett és már saját zenekarukkal játszanak, vagy mint Johny, aki már egy másik térfélen játszik, de újak is jöttek.

Ekkortájt a Vasutas Zeneiskolába jártam. Heti egy alkalommal tanultam gitározni Babos Gyulánál. Mígnem, amikor épp végeztem az Ibl Miklós Építőipari Műszaki Főiskolán Babos megkérdezte, hogy nem akarok-e konzira menni. Én meg azt gondoltam, ha a mester úgy látja, hogy nekem érdemes felvételiznem, hát hajrá, megpróbálom. Elsőre felvettek. Egyébként eddigi zenész karrieremre jellemző ez a momentum, mert vagy meghívtak valahová zenélni, vagy felajánlották a lehetőséget. Mostanában tanulom csak, hogy ma már ez kevés, portfólió is kell, ebben a mai világban aktívan szükséges magát menedzselni az embernek.

Hogyan jutottál előbbre, mi volt az a momentum amióta jazz- muzsikusnak számítod magad?

Második év végi zárókoncert után odajött hozzám Berki Tamás és meghívott zenekarába. Amin nagyon meglepődtem, de örültem is, mert Berki akkor már országosan ismert név, jazz énekes volt. Ekkor lettem hivatásos, úgynevezett, akkor így nevezték, „ORI engedélyes” jazz zenész.
Bár ez nem jelentett sokat, anyagilag talán csak annyit, hogy éjszakánként -mivel kocsim még nem volt- eltaxiztam gázsim arra, hogy hazajussak Szentendrére. Egyébként is a magyar jazz-zenészek még ma sem, a világhírűek, Kossuth díjasok sem keresnek valami fényesen. De a Berkivel eltöltött két év megerősítette bennem azt, hogy nekem itt dolog van, a zene lesz a hivatásom, elfoglaltságom és a tennivalóm jövőben.

Ezek szerint neked nem kellett végigjárnod a muzsikus szakma grádicsait, kemény tanulóéveit?

Részben igaz ez az állítás, bár én azt két évet amit Katona Klári kísérő zenekarában töltöttem annak tartom. Jó szívvel emlékezem vissza Fogarasi Jánosra, akitől megtanulhattam mit is jelent a zenészség, mint magtartásforma. Különösen egy Szovjetunióbeli két hónapos turnén. Elsajátíthattam a zenészség ábécéjét. Azt, hogy nem szabad öt percet sem késni, a zenész lételeme, mint játékban is, a pontosság, hogy hangszeredről, mint jó szerszámról gondoskodnod kell. Mert mit tehettem volna az akkori Szovjetunióban, ha nincs nálam tartalék húr, lehet, hogy nem kaptam volna sehol, míg haza nem érek.

Ezek után Pege Aladár kvartettjében játszottál tizennégy évig. Hogyan kezdődött, és hogyan bírtad ennyi ideig vele, hisz rajtad kívül a kvartett felállása szinte álladóan cserélődött, de te kitartottál mellette végig ?

Éppen a Lídóban játszottam valamilyen összeállításban, amikor egy közös ismerősünk mondta, hogy itt van Pege, meghallgatni jött és szeretne beszélni velem. Leültünk a játék után és felkérésére igent mondtam. Pegéről annyit, hogy mint minden nagy művész ő is összetett személyiség volt. Tudott nagyon kedves és goromba is, lenni, de én jól kijöttem vele. Neki is köszönhetem, hogy végig turnéztam egész Európát Finnországtól, Törökországig, vagy, hogy felléphettem a híres Nürnbergi Jazz Fesztiválon. De játszottunk együtt az Erkel színházban Mc Coy Tyner Jazz Band előzenekarjaként, amely nagyon felemelő volt. Sokat tanulhattam tőle. Egy szempontból egyszerű dolgom volt mellette, nekem nem kellett a koncertek szervezésével, anyagi és hasonló ügyekkel foglalkoznom, a dolgom a zene volt, azt kellett jó csinálni.

Tényleg, mi lett közben a régi barátokkal, ekkortájt volt az AE Bizottsággal Együttes fénykora, mi lett a szentendrei zenélésekkel?

Míg a konzira jártam addig is tartottam a kapcsolatot Öcsiékkel. Ez volt a „Bizottság korszak”. Bár értettem mit akarnak, sőt játszottam is velük időnként. Emlékszem debreceni, miskolci fellépésre, de az az igazság, szakmailag a „bizottság stílusú munkát”akkor nem tudtam jól kezelni. Nem sikerült önmagam számára megoldanom az átjárást a Bizottság Együttes szabad, időnként szertelen és az iskolának a zenész mesterség szabályait komolyan vevő kétfajta zenei felfogása között. Hittem, hogy amit az AE Bizottság Együttes csinál, jó, mégsem tudtam a tanult nyelvvel összepárosítani.

Hogyan alakult Öcsiékkel való együttműködésed a Bizottság Együttes feloszlása után?

Először csak a szokásos önszórakoztatásra játszottunk együtt. Ebből lett később az ef Zámbó Happy Dead Band. Zenei életemet azóta is ez a komplementerség jellemzi. Egyik fajta kihívás volt a Pegével való zenélés, és Öcsiékkel egy másik fajta, a szabadság megélése. Most már tudom, számomra ez a kettősség kell ahhoz, hogy zeneileg teljesnek érezzem magam. Ez a két zenei világ együtt, a teljes önmegvalósítás.


Hogyan illik ebbe képbe a tanítás, mert tudtommal tanítasz a pomázi Teleky Vattay Művészeti Iskola Jazz Tanszakán és adjunktus vagy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékén.

Huszonöt éve tanítok már. Gonda rektor úr 1990-ben hívott meg, az akkor még főiskolára tanítani. Babos Gyula mellett vagyok adjunktus. Ha presztízs odalát kérdezed, azt mondom jó dolog, de nem ezért csinálom. Sokkal inkább azért, mert jó egyemen tanítani, hiszen olyan fiatalok járnak oda, akik komolyan készülnek a zenész pályára, és tehetségesek is. Mi abban tudunk számukra segítséget nyújtani, hogy megtanulják a mesterséget. Azt, hogy milyen művészekké válnak, már rajtuk, tehetségükön, szorgalmukon és szerencséjükön is múlik.

Régebben amikor találkoztunk számtalanszor előfordult, hogy lemezfelvételre indultál vagy éppen a stúdióból jöttél. Tényleg, szeretsz stúdióban dolgozni, most hogy vagy ezzel?

Lemezt készíteni, stúdióban dolgozni, jó dolog. Emlékszem, 1983-ban volt az első ilyen munkám, amikor egy Cseh Tamás és Másik János felvételt készítettünk. Azóta persze sokszor voltam ilyen munkán. A zenész azért szeret, különösen a jazz zenész azért szeret stúdióban dolgozni, mert a technika lehetőséget ad javítani, arra, hogy visszahallgassa és újra játssza azt, amit élőben, a koncerten nem tehet meg. Sőt arra is lehetőség van, hogy szólódat, saját kíséreteddel add elő.

Együttesünk a For Tunes Quartett éppen a napokban fejezte be új lemezünk stúdió munkáit. Kollmann Gábor szaxofonossal, Lutz János bőgőssel, Sramkó János dobossal dolgoztunk együtt. Öt szerzeményem hallható majd ezen a lemezen. Amelynek utó- és a promóciós munkálatai reményeim szerint tavaszra befejeződnek és a lemez a boltokban lesz.

Köztudott, hogy családos vagy, két nagy lányod már felnőtt hölgy. Hogyan tudtad összeegyeztetni a zenélést és a családi tennivalókat.

Anna, a feleségem, már zenészként ismert meg. Elfogadta, hogy én éjjel jövök haza, hogy legtöbbször délelőtt tudok csak otthon lenni, így segíteni is. Anna nagyobbik lányom már egyetemista, bölcsésznek tanul. A kisebbik Kata, gimibe jár. Míg kicsik voltak elfogadták, hogy papájuknak ez a hivatása és este csak ritkán tud velük lenni. Amikor volt szabadidőm és együtt voltunk, próbáltam tartalmassá, intenzívvé tenni az együttlétünket.
Annyiban követték az apai hivatást, hogy mindketten tanultak zongorázni, Kata ma is folytatja. Ha van szabadidőm és igénylik, és hála Istennek még igen, sokat vagyunk együtt. Ha jelentősebb vagy a közelben koncertem van, ott vannak, ők kedves házi kritikusaim.

November 3-án nagyszabású koncerttel emlékeztek Pege Aladárra halálának évfordulóján. Tizennyolc magyar kiválóság, jazz zenész adott koncertet a Zeneakadémián. Természetesen közöttük ott volt Horányi Sándor is.

Az a firenzei, aki amikor kenyérérét a boltba megy és áthalad az Arno felett vezető hídon, a híres Ponte Vecchión, nem dúdolja magában Lauretta csodálatos „O mio babbino caro” kezdetű áriáját, Puccini Gianni Schicchijéből. Bizonyos, hogy Szentendrén sok az négyzetméterre jutó művészek, híres emberek száma. Mégis jó lenne kigyógyulnunk kollektív farkasvakságunkból már csak azért is, mert hisz naponta látjuk őket, találkozunk, beszélünk velük. Hisz ők teszik ezt város azzá ami, híressé, a művészetek városává.